A személyközpontú terápia egy másik emberrel való, fokozatosan fejlődő együttlét, amely az egészségét és a személy növekedését eredményezi. E terápia legfontosabb hipotézise: a személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, amelyek előmozdítják önmaga megértését, és létmódjában, viselkedésében pozitív változásokat eredményezhetnek. Ezeket az erőforrásokat sajátos emberközi kapcsolatokkal mozgósíthatjuk. Ha a terapeuta vagy segítő személyes gondoskodást, mély, érzékeny, ítéletmentes megértést tapasztalt meg, és képes azt a másikkal közölni is, a pozitív irányú változások nagy valószínűséggel megjelennek. Az egész terápiás folyamatban a viszony milyensége a döntő. (Tringer)
Indikáció
Rogers a diagnózisalkotás ellen foglalt állást: a diagnózis betegszerepbe helyezi a klienst. Másrészt a kliens észleli legjobban önmagát, ő „tudja”, mik a kiváltó tényezők, így a saját ügyében ő a „legjobb diagnoszta.”
A személyközpontú terápia főleg akkor javasolható,
• ha a személy inkongruencia állapotában van,
• ha emocionális feszültsége, önkép- és élményzavara áll az előtérben,
• ha tartósan interperszonális és beilleszkedési zavarokkal küzd,
• jól kezelhetők reaktív állapotok, stresszkezelési deficitek, ambivalenciák, életvezetési problémák jellemzők rá.
Fő indikációs területek betegségkategóriák szerint:
• hangulatzavarok,
• szorongásos zavarok,
• pszichoszomatikus betegségek,
• viselkedészavarok,
• személyiségzavarok egyes típusai,
• szupportív formában, rehabilitációs szakaszokban szkizofrén pszichotikusok, deviánsok esetében is hasznos.
A módszernek abszolút kontraindikációja nem létezik.
Módszerkombináció:
A személyközpontú terápiát „tisztán”, önmagában ritkán alkalmazzák, általában terápiás programok részei. A személyközpontú terápiákkal jól összhangba hozhatók a relaxáció különböző formái, a nem szisztematikus deszenzitizálás, néhány speciális viselkedés terápiás módszer és a kognitív terápia egyes elemei.
