Talán ez az egyik leggyakoribb tévhit – pedig a valóságban tíz öngyilkosságot elkövető emberből nyolc beszél a szándékáról. Egy finn kutatásban például azt találták, hogy az öngyilkosságuk előtti négy hétben egészségügyi ellátást felkeresők 22 százaléka beszélt a szándékáról orvosának. Ők mind megfogalmazták halálvágyukat, öngyilkossági gondolataikat, segítséget kértek depressziójuk kezelésében, reménytelenségérzésről, elhagyatottság-érzésükről, vagy éppen feleslegesség-érzésükről beszéltek. Ezek mind a segélykiáltás, a segítségkérés jelei.
A környezet – családtagok, barátok, de az egészségügyi szakemberek is – ezeket a jeleket sokszor bagatellizálja. Rengeteg erős ellenérzés akadályozhatja meg, hogy egy hozzátartozó vagy akár segítő szakember rákérdezzen egy másik ember önpusztítással kapcsolatos fantáziáira, gondolataira, terveire.
Az öngyilkossági kísérleten átesettektől gyakran hallani, hogy tettük pillanatában eszükbe jutott valamelyik családtagjuk, barátjuk. Elképzelték azt, hogy mondjuk édesanyjukra milyen hatással lenne haláluk, és meggondolták magukat – vagyis egy szeretett személlyel való kapcsolatuk tántorítja el őket attól, hogy befejezzék tettüket. Pont ennek a kapcsolatnak a megléte miatt tud egyáltalán felmerülni bennük – és sokszor a környezetben is – az az ítélet, hogy az öngyilkosság önző. Mert, ha belegondolunk, emberi kapcsolatok hiányában nem lenne értelme önzőségről beszélni.
Itt viszont érdemes egy különbséget tenni! Lényeges eltérés van a kísérleten átesettek és azt túlélők, valamint azok között, akik tettük következtében meghaltak. Az előbbi csoportba tartozók például gyakrabban írnak búcsúlevelet, mint azok, akik meghalnak a kísérlet következtében. Leveleikben olyan érzelmeket említenek –, mint pl. remény vagy reménytelenség, csalódás, hibáztatás, harag –, amelyek kapcsolatokban, viszonyokban nyernek értelmet. Ők azok, akik számára – bármilyen hatalmasnak is éljék meg – nem uralt el mindent a kapcsolatok teljes megszakadásából fakadó elhagyatottság-, feleslegesség-érzés. Számukra a magányosság, az izoláltság még nem tűnik véglegesen helyrehozhatatlannak. Az ő esetükben, szerencsére, kísérletük pillanatában – bármilyen halványan is – de még él a túlélési ösztön, a fájdalom elkerülésének ösztöne, a kapcsolatokba vetett remény, és ez tartja őket is életben.
Azok viszont, akik sikeres öngyilkosságot követtek el, tettük pillanatában nem gondolkodtak a kapcsolataikon – azon például, hogy „a feleségem elviselhetetlen fájdalmakat fog átélni, ha én meghalok”. De nem azért, mert önzők, hanem mert elképzelhetetlen egyedüllétet, elhagyatottságot éltek át azokban az órákban, percekben. Lelki fájdalmuk minden rációt nélkülöző pillanataiban kiszorul, távol kerül minden, ami kapcsolataikkal függ össze. A teljes elidegenedés érzése jellemzi ezt az állapotot, amelyben inkább arra gondolnak, hogy „a családomnak jobb lesz nélkülem” – ez pedig az önzőség szöges ellentéte.
A túlélők – azaz az öngyilkosságban meghaltak családtagjai, barátai – gyakran fogalmazzák meg azt, hogy az illető önző volt, hiszen nem gondolt tettének következményeire, a fájdalomra, amit halála okoz. Valóban így lenne? Az öngyilkosok gondolnak a következményre, csak azokat – tévesen –pozitívnak vélik (pl. „nem fog tőlem szenvedni a családom”). Úgy élik meg, hogy haláluk a hátramaradottak számára megkönnyebbülés lesz. S legyen bármilyen hibás vagy torz ez a gondolkodás, számukra tettük pillanatában ez a valóságos. A figyelmi fókusz teljes beszűkülése jellemzi ezt az állapotot, amikor a tettek irányítását teljes mértékben az érzelmek, indulatok veszik át, s megszűnik a ráció. Így pedig képtelenné válnak tettük következményeinek reális felmérésére is – például arra, hogy mennyire fontosak másoknak, és haláluk mély fájdalmat fog okozni a túlélőknek.
A öngyilkosságot fontolgatók legnagyobb része nem pszichotikus vagy elmebeteg. Elkeseredettek, bánatosak, depressziósok vagy kétségbeesettek lehetnek, de ez az igen erős szorongás, nagy lelki fájdalom nem szükségszerűen mentális betegség jele.
A téves hiedelem itt úgy fogalmazódik meg: azok, akik eldöntik, hogy véget vetnek az életüknek, már nem szőnek terveket. „A döntés megszületik, tehát meg akarnak halni, és aki meg akar halni, az nem számol a jövővel, nem tervez.” Azonban az, amit ma – elméletek és túlélők beszámolói alapján – tudunk az öngyilkosság lélektanáról, egészen más képet mutat.
Az öngyilkosság gondolatával küzdőknél a halálvágy és az élni akarás egyszerre lehetnek – és a legtöbb esetben vannak is – jelen. Még a legmélyebb depressziót átélők érzései is vegyesek az a halállal kapcsolatban, a legutolsó pillanatig ingadoznak az élni vágyás és a meghalni akarás között. A legtöbb öngyilkos nem folyton és kizárólag a halálra vágyik: amit szeretne, az elsősorban a lelki fájdalom megszüntetése. Ehhez, főként pszichoanalitikus szerzők – mint például Melanie Klein vagy Donald Campbell – hozzáteszik azt is, hogy a szelf túlélésével kapcsolatos fantáziák mellett az öngyilkosságot fontolgató emberben ott van az ellenségnek tekintett bűnös, hibás, selejtes test megsemmisítésének a vágya is.
Mindenki, aki azt fontolgatja, hogy saját maga vet véget az életének, kétségek között őrlődik. Nagyon nagy erők dobálják az élet és halál vágya között. Ez a dilemma – élet vagy halál választásának kérdése – nemcsak az öngyilkossági kísérlet előtti pillanatokra, hanem az azt megelőző napokra, hetekre, sőt, a tapasztalatok szerint hónapokra vagy évekre is jellemző. Ismerve a tényleges kísérletet megelőző tépelődést, nem meglepő, hogy az, aki saját halálára készül, terveket is sző közben. Terveket, melyekben családi utazás, hétvégi teendők, randik vagy üzleti döntések is szerepelnek. Az utolsó pillanatig vannak ilyen terveik. A hozzátartozók számára sokszor érthetetlen, hogy az elvesztett családtag, barát miért vett koncertjegyet, miért fizetett be egy utazásra, miért beszélt meg egy találkozót akár a halála előtti napon is.
Az öngyilkos ember az utolsó órákig tervez, mert az élni akarás csak az utolsó pillanatban veszít. Élni és meghalni vágyás végig viaskodik, és amikor a harc során az élet áll nyerésre, akkor születnek tervek, hangoznak el ígéretek, fogalmazódnak meg vágyak. Egy elgondolkodtató tény: azok, akik ténylegesen meghalnak öngyilkossági kísérletükben, ritkábban hagynak búcsúlevelet, mint azok, akik túlélik a kísérletet. Ez azért lehet így, mert akiknek a kísérlete végül halállal végződik, az utolsó pillanatig terveztek, számoltak az élettel és nem a búcsúra készültek.
Ezt a kettősséget, ami az öngyilkos személyt jellemzi, nagyon nehezen képzelheti el az, aki nem küzd ezzel, és még nehezebb elfogadni azt, hogy ez két folyamat teljesen párhuzamosan is lejátszódhat. Valaki vágyhat a halálra és ugyanakkor hétvégi programot is tervezhet, megbeszélheti a gyerekével, hogy ő megy érte holnap az uszodába, vagy teniszezni hívhatja a barátját. Nehéz ezzel a gondolattal megbarátkozunk – laikusnak, segítőnek egyaránt –, de attól még igaz: az öngyilkosok is remélnek és terveznek, az utolsó pillanatig.
A felmérések szerint az öngyilkosságot elkövetőknek több, mint a fele kért orvosi segítséget valamikor az öngyilkosságát megelőző fél évben.
Az öngyilkosságról folytatott beszélgetés nem morbid ötletekkel szolgál, hanem éppen ellenkezőleg. Az az egyik legnagyobb segítség, ha beszélgetést kezdeményezünk, nyíltan beszélünk az öngyilkosságról.
Erős mítosz, ami nagyon tartja magát. Sokak számára egyértelmű, hogy mikor máskor akarhatnának a legtöbben véget vetni saját életüknek, mint hosszú, sötét téli estéken, egyedül töltött, magányos ünnepnapokon vagy a kudarcként megélt elmúló év terhe alatt. A médiában is ilyenkor foglalkoznak legtöbbet a témával.
Ugyanakkor a tény az, hogy valóban létezik szezonális csúcs az öngyilkosságban, de ez (a Föld északi féltekéjén) pont május-júniusban van. Ez egy rendkívül stabil statisztikai megfigyelés, ami az északi országokra éppúgy igaz, mint a mediterrán régiókra. Már 120 éve megfigyelte Émile Durkheim, és ezt mutatják a tavalyi KSH és WHO adatok is. A tavaszi – vagy egyes országokban a kora tavaszi – kiugró öngyilkossági statisztikák mellett pedig épp a december az a hónap, amikor a legkevesebben vetnek saját maguk véget életüknek. E ciklikusság vagy szezonalitás rejtélyesnek tűnhet. Az egyik – tudományosan jól alátámasztható – pszichológiai magyarázat az, hogy a téli ünnepek egyben az együttlét idejét is jelentik, a valahova tartozás érzése pedig az öngyilkosság egyik legfőbb védőfaktora.
Szívós tévhitről van szó, amiben ráadásul értékítélet is van: gyávának címkézi az öngyilkos embert. De vissza is kérdezhetnénk: az öngyilkosság könnyebb, mint mi? Mint szembenézni a problémákkal? Alkohollal tompítani a lelki fájdalmat? Pluszmunkát vállalni a hitelek törlesztéséhez? Kibékülni valakivel? Elfogadni egy párkapcsolati veszteséget? Viselni egy lelki betegséggel együtt járó fájdalmakat? Vagy hátizsákkal nekivágni az El Caminónak?
És ha megölni magunkat könnyű és gyáva dolog, akkor miért van az, hogy sokkal többen próbálkoznak öngyilkossággal, mint ahányan végül bele is halnak? A statisztikai becslések szerint minden egyes befejezett öngyilkosságra huszonöt-harminc kísérlet jut. Ha egyszer olyan „könnyű” a halálnak ez az önkéntes formája, akkor miért van az, hogy mégis – úgy tűnik – olyan nehéz, hogy a kísérletezők csak egy töredékének sikerül? Sőt, szerencsére azt is elmondhatjuk, hogy tíz emberből, aki egyszer megkísérelte, kilenc majd valami másban, nem öngyilkosság következtében fog meghalni.
A kísérletet túlélők beszámolói, valamint az önsértő viselkedésről szóló szakirodalom sem a dolog könnyű mivoltát látszik alátámasztani. Ellenkezőleg: úgy tűnik, hogy a saját magunk ellen irányuló fizikai támadás okozta fájdalom és félelem elviselése különösen nehéz. A saját élet kioltása olyan mértékű félelmet és fájdalmat vetít előre, amivel roppant nehéz szembenézni. Ennek leküzdése a legtöbb esetben csak úgy lehetséges, ha az ember hozzászoktatja és érzéketlenné teszi magát a fizikai fájdalommal és félelemmel szemben.
Szóval, az öngyilkosság se nem könnyű, se nem gyávaság vagy bátorság kérdése. Az, aki életének saját kezével vet véget, nem gyáva vagy bátor, hanem mindenekelőtt apa, anya, nagyszülő, munkatárs, barát, valakinek a gyereke, osztálytársa, évfolyamtársa. Olyan ember, akit sokan szerettek, aki nagy lelki fájdalmakon ment keresztül és élete egy bizonyos szakaszában – minden bizonnyal visszatérően – mély elkeseredésében őrlődött élet és halál között, miközben minden bizonnyal remélt és tervei voltak.
Ha öngyilkossági gondolatai vannak, hívja a 116-123-as lelki elsősegély telefonszámot.
Ha öngyilkossági szándéka van, hívja a 112-t!
A pszichiátriai gondozók országos listáját és térképét itt találja.
Alapítvány az Öngyilkosság Ellen
Adószám:
18696626-1-13
Bankszámlaszám:
11714006-20412733
A depresszió és más pszichiátriai zavarok diagnózisa és kezelése szakirányú egészségügyi képzettséget igényel. Az ezen a weboldalon olvasható információk az Alapítvány az Öngyilkosság Ellen szakembereinek a véleményét tükrözik és kizárólag tájékoztató, edukatív célt szolgálnak. Nem helyettesítik a szakember (pszichiáter, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, háziorvos) által elvégzett diagnózisalkotást vagy bármilyen pszichiátriai zavar, egészségügyi probléma kezelését. Amennyiben az itt olvasottak alapján felmerül a gyanúja annak, hogy Ön vagy egyik ismerőse depressziós lehet, kérjük, keressen fel egy szakembert.
