K. Michel, D. Jobes, A. A. Leenaars, J. T. Maltsberger, P. Dey, L. Valach, R. Young

A munkacsoport egyetértett azzal kapcsolatban, hogy a szuicid páciensekkel kapcsolatos jelenlegi sürgősségi és klinikai megközelítés nem helyez elég fókuszt az empátiára és a segítésre. A klinikus így nem tudja megfelelően megérteni a páciensek rendkívüli fájdalomról és szenvedésről szóló beszámolóit ahhoz, hogy tapasztalataik természete egyértelművé válhasson, és létrejöhessen a terápiás szövetség. Fontos megérteni, hogy a klinikai gyakorlatban a páciensek az intrapszichés fájdalom elkerülése érdekében cselekszenek, és viselkedésüket élettörténetük perspektívájába kell helyezni.

A munkacsoport azt ajánlja, hogy a következő pontokat vegyék figyelembe, ha javítani szeretnék hozzáállásukat egy szuicid pácienssel kapcsolatban.

1. Az öngyilkossági krízist a terapeuta és páciens közösen értsék meg

A munkacsoport azon a véleményen van, hogy a terapeuta célja a pácienssel együtt kialakítani a páciens öngyilkossági késztetéseinek narratíváját. Ez a célkitűzés ellentétben áll a hagyományos orvosi megközelítéssel, ami szerint a klinikus a szakértő a kóros viselkedés okainak azonosításában és a diagnosztizálásban – a konceptualizációban. Fontos tisztázni ugyanakkor, hogy a munkacsoport szerint a pszichiátriai diagnózis integráns része a felmérő interjúnak, és ez alapján kell megtervezni a páciens további kezelését. A mentális státusz explorációját azonban nem szabad az interjú elején végezni.

2. A terapeutának tisztában kell lennie azzal, hogy a legtöbb öngyilkos páciens mentális fájdalmat él át és teljesen elveszítette önértékelését

Emiatt a páciensek nagyon sérülékenyek és hajlamosak a visszahúzódásra. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az öngyilkossági kísérletek kísérletek után van egy időablak, melyben a páciensek kapcsolatba vonhatók. Ekkor a páciensek nyitottak arra, hogy beszámoljanak a krízishez kapcsolódó érzelmi és kognitív élményeikről, különösen, ha a terapeuta képes a pácienssel közösen feltárni a történtek intrapszichés jelentését.

3. A terapeuta hozzáállásának támogatónak és nem ítélkezőnek kell lennie

Ehhez a terapeutának nyitottnak kell lennie a páciens történetének meghallgatására. Csak a páciens lehet a saját egyéni tapasztalatainak szakértője. Ezen felül a szakemberrel való első találkozás meghatározó a páciens jövőbeli terápia iránti hajlandóságára nézve. A nyitott, nem leértékelő megközelítés elengedhetetlen ahhoz, hogy támogassuk a pácienst céljai újragondolásában.

4. A beszélgetést a páciens saját narratívájával kell kezdeni.

Az öngyilkossági krízist nem önmagában a jelen határozza meg, hanem története van. Az öngyilkosság és az öngyilkossági kísérlet eredendően összefügg életrajzi mozzanatokkal vagy az életpályával, és ebben az összefüggésben kell értelmezni. Ezért az interjút a páciens saját narratívájával kell kezdeni (például: „Szeretném, ha saját szavaival mondaná el, mi áll az öngyilkossági kísérlete hátterében…„). A páciens viselkedésének magyarázata, és annak megértése, hogy mi késztette őt erre, perspektívába helyezi a krízist, valamint hozzájárulhat az egyén kontroll-érzésének helyreállításához.

5. A végső cél az, hogy a pácienst terápiás kapcsolatba vonjuk

Egy másik emberrel folytatott jelentőségteljes beszélgetés fordulópontot jelenthet a páciens számára, mely során életcéljait újra felállíthatja. Ehhez az szükséges, hogy a terapeuta képes legyen empatizálni a páciens belső élményeivel, és megértse az öngyilkossági késztetés logikáját. Egy interjú, amelyben a páciens és a terapeuta közösen vizsgálják meg az öngyilkossági késztetés értelmét, lehetőséget teremt a releváns életpálya- vagy identitásproblémák kezelésére.

6. Az öngyilkos viselkedést magyarázó olyan új modell megalkotására van szükség, amely alapja lehet az öngyilkossági késztetések megértésének

Az a megközelítés, amely a pácienseket nem egy pszichés betegségben szenvedőként kezeli, hanem olyan egyénekként, akiknek jó okuk van arra, hogy önsértő cselekedetet hajtsanak végre, elősegíti a terápiás szövetség erősítését. Az öngyilkos viselkedésben a leggyakoribb motívum a pszichés fájdalomból, az elviselhetetlen lelkiállapotból (vagy a szelfből) való menekülés. A klinikai gyakorlatban különösen hasznosnak bizonyulhat egy olyan elméleti modell, amely az öngyilkos viselkedést célvezéreltnek és az egyén élettörténetéhez illeszkedőként értelmezi.

Az Aeschi-i munkacsoport határozottan azon az állásponton van, hogy a tisztán redukcionista, kvantitatív kutatási megközelítés önmagában nem képes teljes mértékben feltárni azokat a komplex folyamatokat, amelyek egy személy öngyilkos viselkedéséhez vezetnek. Míg a kvantitatív kutatások segítették a klinikai beavatkozások kidolgozását, egyre nagyobb szükség van kvalitatív kutatásokra, amelyek a páciensek saját belső szuicid folyamataira, valamint a szakemberekkel folytatott interakcióra fókuszálnak. Arra számítunk, hogy az ilyen kutatások új ismeretekkel bővítik a szuicid krízis folyamatával kapcsolatos jelenlegi ismereteinket.